Frontiere(s)

színes, francia-svájci horror, 108 perc, 2007 

rendező: Xavier Gens

forgatókönyvíró: Xavier Gens

zeneszerző: Jean-Pierre Taieb

operatőr: Laurent Bares

producer: Laurent Tolleron

vágó: Carlo Rizzo

szereplő(k): 

Karina Testa (Yasmine)

Aurélien Wiik (Alex)

Patrick Ligardes (Karl)

David Saracino (Tom)

Maud Forget (Eva)

Samuel Le Bihan (Goetz)

Estelle Lefébure (Gilberte)

A Frontieres kiindulópontja tulajdonképpen ugyanaz a red herring, mint a Psycho esetében - egy sportszatyornyi eltulajdonított zöldhasú, a felelősségre vonás elől való menekülés, és egy elhagyatott hotel, ahol a vezetőség nem igazán az aminek látszik - a hotelt üzemeltető család pedig azonnal eszünkbe juttat egy texasi családot, akik „mindig is húsban utaztak". Gens nem tagadja meg gyökereit, sőt, büszkén hirdeti, hogy ő sem más, csak egy sokat látott, hétpróbás filmőrült.

A film elején megy is minden, mint a karikacsapás: a soha be nem mutatott rablás utáni menekülés, egy meglőtt bandatag miatti csapatmegosztás, a red herring, így amikor a határszéli hotelba érkeznek főhőseink, ahol az „előhad" a műfaji szabályok megfelelően már felnégyeltetett, a horrorkedvelő néző hátradől, és azt gondolja: megérkeztünk. 

Amikor azonban a jól bejáratott torture porn betéteket követően a film felénél a családfő (rokonoknak csak „der Vater") megjelenik SS-egyenruhájában, és francia-német keveréknyelven kezd bele a család tiszta vérvonalának továbbviteléről szőtt terveinek ecsetelésébe, nemcsak szereplőinkkel, de velünk nézőkkel is ismét nagyot fordul a világ.

A végtagcsonkolás és egyéb nyalánkságok, az ugye egy dolog, geeknek való mocsokság, giltiplezsör, de legyünk őszinték, ha kultúrember kart lát lendülni, akkor összeszorul a gyomor. Ez a vaskos (aktuál)politikai attitűd ragadja ki a filmet az ocsmánymozik sorából, innentől ugyanis minden halál százat ér, és a szándékosan elstilizált pokoljárás a történelmünkkel itatódik át.

És amire a film végén csutkára vágott hajú hősnőnk - egyfajta felejthetetlen holokauszt-mementóként - véráztatta, elrongyolódott ruhájában visszabotorkál a civilizációba, a sokszor látott mészárszékmozi vérfoltos görbe tükörré és karcos emberjogi kiáltvánnyá is válik egyszemélyben.

Aja Magasfeszültség-ével kétségtelenül elindult valami a francia filmgyártásban, ami az Inside-dal és a Frontieres-szel elérte eddigi csúcsát. Gens bemutatkozó filmje ugyan nem olyan tökéletes, mint az Inside - ahhoz kissé egyenetlen, és egy kissé túlságosan megfertőzték az elsőfilmes alkotót sújtó tipikus gyermekbetegségek -, de jelentősége és hatása ennek is csak a Richter-skálán mérhető. Nem véletlen, hogy mindkét film első képkockáin a főhősnő hasában cseperedő magzatot, a jövő francia állampolgárát látjuk, ahogy az sem véletlen, hogy mindkettőnek a forrongó Párizs adja a hátterét: ezeket a mozikat forradalmi hevület hajtja.

Hol vannak már azok az idők, amikor Jan Kounen Dobermann-jában egy szereplőnek a Cahiers du cinema egy lapjával kellett kitörölnie a seggét, így köpve szembe a „nagypapa moziját"? Amíg a tengerentúl túlértékelt tacskók és függetlenfilmes nagykutyák csaholják a Grindhouse-holdat, addig egy maroknyi francia filmes valódi emlékművet állít az „aranykornak", filmjeik a hatvanas-hetvenes évek celluloid-söntésekben bemutatott remekműveit idézik. Büszkén merítenek a zsánerfilmes eszközökből, nem béklyózza őket semmiféle cenzúra, nem ismernek irgalmat, és ha kell, akkor fontos kérdéseket boncolgatnak. És ez esetükben a szó szoros értelmében vehető...